Adventi gyertyagyújtás


Az alábbi történet elmesélésének fültanúja voltam.

„Amikor a nagy izé összegyűlt az izén, jött az izé az izéről, meg egy izé és elővették az izéjüket, amivel meggyújtották azt a két kis izét és azzal, együtt az izé második izéjét.”

Magyar fordításban – 80 százalékkal magasabb intelligenciahányadossal – ugyanaz.

„Amikor a nagy tömeg összegyűlt a téren, jött az alpolgármester a városházáról, meg egy kislány és elővették a gyufájukat, amivel meggyújtották a két kis gyertyát és azzal, együtt az adventi koszorú második gyertyáját.”

  • Current Location: Hungary,
  • Current Mood: crazy crazy

Ahol akad hely egynek, nem jut ott hely kettőnek.




Kétszer két sáv, középen két villamosvágánnyal elválasztva. Másfél, két kilométerenként rámpa létesítve, hogy áthajthassanak az autók a síneken. Ha a KRESZ-t szigorúan vesszük, ember nem tud átkelni, mivel csak éjszaka adódik olyan, hogy a négy sáv egyikén se haladjon autó és még a villamos se közlekedjen, ezért a környező utcákból kilőve a síneken keresztbe a rámpa közepén állva kell megvárni, amíg előzékeny autóstársaink elengednek. Bőven kinő az ember szakálla, ezért ha nem tud beletörődni, hogy erre az oldalra született és mindenképpen át akar érni a túlsóra, ilyen meredek manőverekbe kell kezdenie.


forrás:haon.hu

Törnek is szépen az autók, törnek, ha kell, ha nem. Néha fel sem tudom fogni, hogyan közlekedhet ennyi vak ember, mert látva a karambolos autók helyzetét, az a kérdés fogalmazódik meg bennem, hogy hová figyeltek vezetés közben.

Önmagában ez a tény nem kellene, hogy ennyi balesetet eredményezzen. De, akkor mégis mi? Nos, a hétvégén közelebb kerültem a megoldáshoz.

Kivételes helyzet állt elő. Gyér forgalom, villamos sehol. Az áthajtani szándékozó a rámpa közepén állt, ahogyan hozzá hasonlóan áll napjában sok száz és ezer autó várva az áthaladási lehetőséget. Egy picit talán a kocsi fara, mondom picit, esetleg tíz centiméterre rálóghatott az elhagyott belső sávra, amin mit ad Isten éppen érkezett egy középkorú férfi alig használt tizenkét év körüli autójával rakétaként. Hogy jól érzékeltessem a helyzetet; akkora hely állt rendelkezésére, hogy egy tank is megfordulhatott volna, de ő csak kötötte az ebet a karóhoz, önnönmagát pedig a belső sávhoz. Nem húzta fél centit sem jobbra a kormányát, hanem tövig nyomva a dudát száguldott az áldozata felé. Már majdnem becsapódott, amikor a szerencsétlen sínen ragadt továbbhaladhatott egy szemből érkezőnek köszönhetően, mert az kegyeskedett a külső sávba kisorolni. Ha ez nem történik meg, az autósunk nem tud moccanni és a rakéta belecsapódik.

Ez alkalommal megúszta, de még sokáig hallgathattuk az utak ördögének dudaszavát, hiszen a keze szinte ráolvadt a hangkürt gombjára, kapcsolójára, vagyis arra, amivel működésbe lehetett hozni. Dudált, hogy mindenki láthassa, hallhassa neki igaza volt, pontosabban neki volt igaza.

Elérte célját, mivel mindenki láthatta, hallhatta, hogy nem egy vak, hanem egy hülye vezetett.

  • Current Location: Hungary,
  • Current Mood: sad sad

Mi? Újság!


A sort kiállva kértem az egyik kedvenc lapomat az újságosnál. Inkább hatvan, mint ötvenéves hölgy tett bátortalan kísérletet az idegen hangzású újság megkeresésére, de tanácstalanságát és elesettségét látva legszívesebben visszaszívtam volna kérésemet. Körülbelül háromszor kellett elmagyaráznom színét, szagát, faját, lebetűznöm és felbetűznöm elnevezését, de még így sem jártam sikerrel. Arra szándékosan nem térek ki, hogy boldog leánykorának egyik legnagyobb durranása volt ez a mára A/5 méretűre zsugorodott füzecske, tehát akár még a műveletlenek, vagy legalábbis tájékozatlanok közé is sorolhatnám az árust, de nem teszem, mert cuki fiú vagyok.

Telt-múlt az idő és kezdtem feladni a reményt, hogy ott és akkor megvásárolhatom, amit szeretnék, amikor isteni sugallattól vezérelve hátrafordult és eltolva az összes polchoz szegezett újságot, kibányászta az egyetlen példányt.

Ennek a hátsó borítójának a sarka viszont hiányzott.

Oda se neki gondoltam és fizetni szerettem volna. Kártyával persze nem lehetett fizetni, holott előttem éppen mobiltelefont töltöttek fel, ebből arra következtetnék, hogy azért mégiscsak lehetett volna, ha...de ez a ha mélyebb értelmet kapott a következő pillanatban.

Átnyújtottam a nálam lévő utolsó bankómat, ő beütötte a pénztárgépbe az összeget. Eközben végigpörgettem az újságot és azt vettem észre, hogy nem csak a sarka hiányzik, hanem minden oldal közepe be van vágva, szakadva. Gondolom műanyag kötözőszalaggal átfogták és annál fogva emelgették, tették ide-oda. Eközben simán elszakadhatott, de engem ez egyáltalán nem érdekelt. Vissza akartam adni az árusnak, aki közölte, hogy nem tudja sztornózni a vásárlást és most tessenek figyelni az indokra:

„Most kezdtem, nem tudom hogyan kell csinálni.”

A sztornózásra tehát volt mód – mint ahogy a kártyás fizetésre is lett volna (amivel ebben a helyzetben nem jártam volna jól) csak azért nem jutott el teljesedésbe, mivel kezdő volt a lelkem.

Én már azt sem értettem, hogyan lehet diákmelósokat nagyáruházak pénztárába ültetni, hiszen a pénzkezelést a kereskedelmi tevékenységek közül talán a legkomolyabb és legfelelősségteljesebb tevékenységnek gondoltam mindig is. Azt pláne nem értettem, hogy egyedül, minden segítségtől elzárva, hogyan lehetett egy nyugdíj előtt álló asszonyt ilyen helyzetbe hozni. Ha száz évig dolgozna ott, akkor sem tanulná meg a sztornózást, mert nem tartom valószínűleg, hogy ha az elején nem tanították meg rá, akkor a későbbiekben melléülne valaki egy fél napra és magyarázna. Ennek az esélye azzal egyenesen arányosan növekszik, hogy valószínűleg a főnöke sem lehet a spiccen e tárgykörben és úgy általában a kereskedelmet illetőleg sem, mivel akkor egy kiszolgáltatott emberre nem bíz rá egy egyébként gazdag árukészlettel rendelkező újságos standot.


A felkészületlen, könnyen zavarba hozható eladó veszteséget termel rövid távon és hosszú távon meg pláne. Tudom, hogy sok vállalkozó nem foglalkozik vele, tudom, hogy nem gondolkodnak stratégiailag, de ez azért mégiscsak sok, illetve kevés.

Hogy megmentsem magamat kikaptam a két ujja között tartott pénzt és visszaadtam a lapot, majd elköszöntem.

Még hallottam az üveg mögül az inkább saját megnyugtatását célzó szavait, miszerint „...akkor majd visszasztornózom valahogy...”.

Minden bizonnyal. Egyszer biztosan.

  • Current Location: Hungary,
  • Current Mood: annoyed annoyed

Cigimonológok

Miért itt a kapuban? De kérem! Nekünk gyerekeink vannak. Hogy-hogy hol? Fent a lakásban. Igen, kibírják nélkülünk arra a pár percre, amíg elszívjuk. Nem akarjuk telefüstölni a lakást, hiszen az előbb mondtam épp, hogy gyerekeink vannak. Hogy érződik rajtunk a cigiszag? De az mégsem ugyanaz, mintha otthon füstölnénk. Igen, néha az utcán is rágyújtunk. Igen, akkor is amikor óvodába visszük őket. Nem, ezt nem lehet leutánozni, mint a káromkodást. Néha, de csak nagyon ritkán káromkodnak, ahogyan mi is tesszük, de kérem, hol van egy káromkodás a cigizéstől!? A cigizést biztosan nem fogják eltanulni, mint ahogy mi sem tettük. Vagy én igen, de a feleségem...ja,azt mondja ő is. De a mi gyerekeink mások, mint mi voltunk. Persze, hogy nincs hamutartó a kapuban. Persze, hogy nem hordunk magunkkal hordozhatós hamutartót. Ilyen rövid távra ugyan minek? Hogy-hogy hová tesszük a csikket? Így a két ujjunkkal, így pöcköljük minél messzebbre…

҉

A kocsiban soha, mert az üléshuzat átveszi a szagot. Azt mondják, bár én nem érzek semmit. Tulajdonképpen az ízeket sem annyira. Reggel ébredés után kávé mellett, vagy után, vagy esetleg közben, de semmiképpen nem az autóban. Igen, volt már olyan, hogy majd lefagyott az orrom, de a kocsiba akkor sem szálltam be. Én csak kocadohányos vagyok. Látja nem? Hiszen, akkor hogyan is bírnék ki egy órát is bagó nélkül, de most csak reggel szoktam egyet-egyet elszívni. Minden nap. És bent a munkahelyemen az ebédszünetben. Meg az óránkénti cigarettaszünetben, de otthon a lakásban, vagy az autóban sosem. Én az elvek embere vagyok. Képmutatás? Ez miért lenne képmutatás?


forrás:pixabay.com

A kudarc

Épp krumplit készültem hámozni, ezért a reklámújságok között lakásomba csempészettek közül előhúztam egyet. Vesztemre egy Lokált sikerült összefogni a többi nagyalakú és nedvszívó lappal, amelyek ráadásul kevésbé dörzsölnek, mint fent nevezett kiadvány – mert újságnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezném – és most azt kellett széthajtanom, hogy a ráhámozni szándékolt krumplihajat elbírja.

Önkéntelenül is rátévedt a szemem a címlapra. Az egykor jobb napokat megélt és kevésbé lelakott Jakupcsek Gabriellával készített interjú tartalmát összegezték egy mondatban: „Kudarcként élte meg apja halálát.”

Azt a piszkos kutyaúristenit!
Kudarcként? Miért nem sikerként? Győzelemként, főnyereményként, poénként, élményként?
Hogy lehet egy szülő halálát megélni? Egyáltalán a gyász leírására alkalmazható-e a kudarc kifejezés? Vagy ez csak a megjelenés helyétől függ? (Igen, azt hiszem attól nagyban.)

forrás:reklámújsággyűjtő láda
Valamire ráérezhetett az „újságíró” is, mert magyarázatként kiegészítette azzal, hogy máig fájlalja, hogy nem tudott tőle elbúcsúzni.

Újabb kérdések: ha el tud búcsúzni, akkor nem kudarcként éli meg az elvesztést, hanem...nem sorolom fel újra a lehetőségeket.

Mi? Hogy szőrszálhasogató vagyok? Lehet, de akkor aki írta ő mi? És aki olvassa anélkül, hogy nem nyel, vagy köp egy nagyot?

Összegyűrtem és vettem egy régi újságot magam elé, majd pucoltam tovább.
Máskor sokkal jobban oda fogok figyelni, hogy mit hozok magammal a lakásba.
  • Current Location: Hungary,
  • Current Mood: angry angry

A csomag

A Magyar Posta leszámol a levélként feladott csomagokkal - olvashatjuk az Origón, akinek van hozzá gyomra.

A cikk önmagában és tulajdonképpen összefüggéseiben sem különösebben érdekes. Szokásos szarrágás – most a számra ütöttem – amiből nekem már ugyancsak elegem van.
Hanem a vége – ha a vége jó, minden jó – a vége tartogat izgalmakat.


forrás:pixabay.com

Leszámol a Magyar Posta a levélként feladott csomagokkal

olvasom újra és újra, de nem értem miért nem lehet ehhez a cikkhez hozzászólni. Ne, nem mintha szeretnék. Én leginkább elfelejteni szeretném azt a szervezetet, amit ma Magyar Postának neveznek, szánva azokat a becsületes, tisztességes és ügyfélbarát postásokat, akik legalább akkora teher alatt nyögnek, mint mi, ügyfelek. A kérdés tovább nyugtalanít. Megjelennek előttem Paks2, az új metróberuházások, de még a Kennedy gyilkosság évtizedekre titkosított aktái. Titokban tartani, hozzáférést megtagadni akkor szoktak, ha valami bűzlik.

Jöjjön és győzzön meg valaki az ellenkezőjéről!

  • Current Location: Norway,
  • Current Mood: bored bored

Pick-Pack-Pukk ( Ápdét!)

Visszavonom azt az állításomat, hogy ebben az országban bármit meg lehet csinálni. Nem kedves barátaim, nem lehet. Mindig van egy józan hang, amely megálljt parancsol.

Sajnos sokan válnak el, vagy romlik meg a kapcsolatuk végérvényesen a párjukkal. Biztosan mindenki tudna szolgálni néhány rémtörténettel, amikor kicsinálták egymást az egykori partnerek. Az emberek sajnos minden aljasságra képesek még akkor is, ha egykor nagyon szerették egymást. Képesek olyan csúfságokra is, mint amit a következő történet sejtet.

Az egyszeri ember nem átallotta volt felesége legféltettebb titkát kifigyelni, nevezetes, hogy az asszonyka mosószert rendelt és az árut egy Pick Pakk Ponton szerette volna átvenni. Kártyával szeretett volna fizetni és el akarta kerülni a postával, illetve a futárral történő felesleges és eredménytelen egyeztetéseket.

A megátalkodott férj az információ birtokában is fennakadt a rostán, ugyanis a Pick Pack Ponton megtagadták a csomag kiadását. Ragaszkodtak hozzá, hogy azt a megrendelő vegye át. Ők már eltanultak valamit a posta eléggé el nem ítélhető gyakorlatából, miszerint a közös lakcímen lakó – és ezáltal vélelmezhetően azonos háztartásban tartózkodó – családtag is átveheti az ajánlott küldeményeket is, az olyan leveleket, amelyek átvételének elmulasztásához negatív joghatás is fűződhet. Ugye milyen szépen írtam?

A posta képes és kiad olyan leveleket és csomagokat is a hozzátartozóknak, óppárdon, az azonos lakcímre bejelentetteknek, amelyekért egy vasat sem kell fizetni. Nem így a Pick Pack Ponton, ahol fizetni kell, mint a katonatiszt. Nos, a férfiak fantáziája sem ismer határt. Mert mi van akkor, ha a férfi csupán bosszantásból venné át – természetesen fizetés után - a csomagot, majd hordozná magával az idők végezetéig, az asszonyka pedig pityeregne, hogy nem tud mosni.

Személyigazolvány és pénz – e feltételek teljesülés nélkül nincs csomag. Hogy az illető honnan tudta, hogy van egyáltalán csomag és az éppen ott van, történetünkben nem késztette gondolkodásra az átvevőhely üzemeltetőjét. Ilyet haragban állók nem sűrűn osztanak meg egymással.

Az asszonyka a távolban, a (gonosz) férjnél se személyi igazolvány, se tehetség a nőimitációhoz, így a csomag hamarosan átvétel hiányában utazik vissza feladójához. Így van ez jól.


forrás:pickpackpont.hu

Csavarok még egyet a történeten. A férj és feleség nincsenek rosszban, sőt a férj előzékenységből szerette volna átvenni a csomagot, de nem tudta bebizonyítani, hogy jóban vannak, hogy ott lakik, hogy nem él vissza, hogy...nem is tudom, mit kellett volna még bizonyítania, csak azt tudom, hogy a vita tizedik perce után már nem akart mást, mint minél hamarabb elhagyni a helyiséget.

Az a férj én voltam.


Ápdét!


Két nappal később a feleségem betért a pontra, ahol közölték vele - miután az atyaúristent is összetúrták - hogy aznap délelőtt a futár magával vitte a csomagot. Nem egészen négy, vagy öt napot töltött a jobbreményű falak között.
Már teljesen lemondtunk róla, hogy valaha is...de már nem is érdekelt, amikor egyszer csak...

...megcsörrent az a bizonyos telefon. A futár volt az. Nem értette. Mi sem. Így ő meg pláne. Nem hivatalosan hülyének nyilvánította a pont valamenyi érintett dolgozóját, majd másnap a feleségem munkahelyén átadta a küldeményt.
Kártyával is lehetett fizetni.

  • Current Location: Hungary,
  • Current Mood: angry angry

A vasárnapi ebéd, avagy a házasélet kovásza, avagy sírhoz, vagy a börtönbe vezető első lépések

-Mit főzzek?

-Minden nap ugyanaz a dilemma, ugyanaz a kérdés. Tudod jól: gombóc, derelye.

-Nem baj, hogy te azt nem ehetsz?

-Tudom, de azt kérdezted, mit főzz. Erre támadt ingerem.

-Mint mindig.

-Mint mindig, mert sosem főzöl.

-Én nem bánom, főzök, de majd jól megdöglessz.

-Akkor legalább túl leszünk rajta...


...és addig éltek, amíg meg nem haltak - legalábbis az egyikük, nevezetesen én.



forrás:pixabay.com

  • Current Location: Hungary
  • Current Mood: happy happy
Tags: ,

Te, sötétben bujkáló ellenforradalmár!

Feldühödött, elégedetlennek tűnő emberek gyülekeztek a bunker előtt. Zúgolódtak, egyre hangosabban és hangosabban, amikor egyszerre egyikőjük kimondta, amit mindannyian gondoltak:

„Te sötétben bujkáló ellenforradalmár, mássz elő, hadd vágjuk el a torkodat!”


forrás:magyarnarancs.hu

Az máig nem tisztázott, miért nem mentek be:


  • Talán nem volt kedvük?


  • Talán lusták voltak?


  • Talán nem találták a bejáratot?


  • Talán nem volt elég éles a késük?


  • Talán nem tudták, hogy kell nyakat elvágni és tudatlanságukat leplezni szerették volna?


  • Talán megrendezett színjátékról szólt ez a hőbörgés?


  • Talán gyávák voltak?


  • Talán szimplán balf@szok voltak?


  • Talán nem akarták összevérezni magukat? Ja nem, össze akarták, hiszen, ha nem akarták volna, nem fenyegetőznek nyakelvágással.


Az ellenforradalmár, hogy ne okozzon csalódást a jelzős szerkezettel éppen ismerkedőknek, elnevezéséhez híven, nem jött elő, hanem bujkált tovább a sötétében. Igazából az esze ágában sem volt előjönni. Sok hülyével találkozott már élete során, akik mindent bekajoltak, amit mondott nekik, de a jóból is megárt a sok és pont ezért nem akart újabbakat megismerni.

Azt hitte, hogy ezzel az elutasító, passzív magatartással megúszhatja a felelősségrevonást, elkerülheti a nép haragját.

És nem tévedett.


Akartam kérdezni, hogy nem ismerős ez a történet?

De?

Nem véletlen.

  • Current Location: Hungary,
  • Current Mood: cheerful cheerful

Tisztán emlékszem...

Az orvosi rendelőben az egyik reggel egy idősebb hölgy, egy fiatalabbal beszélgetett. Elmesélte neki, hogy 1956-ban 5 éves volt és…

Nem hallgattam tovább, mert szólítottak, de máskülönben sem szerettem volna hallgatózni.

Egészen egyszerűen nem érdekelt, amiről folyt a disputa. Mindenkinek megvan a saját bejáratú története életének egy-egy jelentős szakaszáról, de azt kötve hiszem, hogy 60 év távlatából bárki is érdemben tudna nyilatkozni olyan kérdésekről, amiről akkor semmiféle képzete nem lehetett. Esetleg láthatott, hallhatott egy nagyobb durranás, tömegeket felvonulni, de még egyszer ismétlem anélkül, hogy bárki múltját elvenném, nem hiszem, hogy érdemben mesélhet bárki is ennyi idő elteltével, képes bárki is érdemben visszaemlékezni arra az életszakaszra, amelyről mindannyiunknak annyi emléke marad meg, hogy jó volt, vagy nem volt jó. A gyerekkorunkba azért nyúlunk vissza legtöbbször, azért emlegetjük fel szívesen, mert akkor éltük a felelőtlenségünk óráit, akkor voltunk biztonságban és maradéktalan, érdekek nélküli szeretetben. Ennyi és nem több.

Ennél már csak egy emeli meg jobban a vérnyomásomat: amikor valaki, aki egy bizonyos korban nem is élt, bizonytalan forrásból származó ismeretanyagra épülő, kőkemény és sziklaszilárdságú tudással rendelkezik és nagyon gyakran nem átall késhegyre menő vitát folytatni azokkal, akik a szóban forgó időszakban a pöcsüket a pisilésen kívül, legalább még egy üzemmódban használni voltak képesek.


forrás:pixabay.com

Ez a számomra felfoghatatlan jelenség, nem előzmények nélküli. Ha a zsinat által sokak közül kiválasztott evangelisták, úgy írtak Jézusról, annak halála után 30-90 év elteltével, hogy négyük közül hárman soha nem is találkoztak vele és ráadásul írni sem nagyon tudtak, akkor szerintem simán belefér, hogy azok, akik ötévesen tapasztaltak bármit is, azt hatvan év múlva előadják. Egyikőjük sem Bástya elvtárs, aki már szart sem ér.

  • Current Location: Hungary,
  • Current Mood: blank blank