January 16th, 2017

Picit mesélek

Fáj a derekam és a kezem szó szerint véresre tört a lapátolástól. Elismerem, nem minden nap végzek fizikai munkát, így a hűbelebalázsként végzett hóhányás kissé leamortizált.

Amiért mégis billentyűzetet ragadtam, annak célja nem a nyekergésem, hanem az emberi mélység és alávalóság megörökítése.

Sok autót kiszabadítottunk, hosszú járdaszakaszokat letakarítottunk, több szemeteskonténer úttestre húzását tettük lehetővé két nap alatt. Előzetes tapasztalataimról már itt http://bonyolito.livejournal.com/19303.html írtam.
Nem hittem, hogy az aljasság szivárványszínben még feltűnik előttem a hétvégén, de bekövetkezett az, amit nem is sejtettem.

Azt gondoltam, hogy a kiásott parkolóhelyekért harc alakul ki, kiváltképp azok között, akik olyan lusták voltak, hogy az ablaktörlő lapátjukat sem hajtották fel, nemhogy egy métert is ástak volna. Pedig, ha miden autós, csak azt a négy négyzetmétert tisztította volna meg, amin áll, vagy ahová állni készül…! Talán tíz percbe is beletellett volna, lapát nélkül a fél kezét hátrakötve pedig fél órába. Tudom, hogy csodák nincsenek, minden maradt hát a régiben, havasan. Azt gondolom mondanom sem kell, hogy mindenféle szívfájdalom nélkül foglalták el a lusta, trehány disznók az előkészített „állásokat”. Nem álltam meg, hogy egyikőjüket meg ne szólítsam és ne adjak hangot a pofátlansága felett érzett elégedetlenségemnek. Tudják mit mondott? Tudomása szerint nem bérelt helyen állt és ezzel nem is állított valótlanságot.

Volt nálam egy lapát és attól tartanunk nem kell, hogy a tavaszi hóolvadás előtt előkerült volna a holtteste, mivel városunk arra hivatott szolgálatai az égegyadta világon semmit sem foglalkoznak az akadálymentesítéssel, így a mi utcánkban még sokáig fog ingyenes jégpálya üzemelni és ezt talán ő is megsejtette, mert beszélgetésünk hamar kifulladt.

Nem pont ezekkel a szavakkal, de én arról tájékoztattam, hogy nem láttam egyik nap sem, hogy itt, vagy ott, esetleg amott tüsténkedett volna hófronton. Kérdésemre válaszul öt centit nem takarított le és itt jött a következő briliáns válasz; hiszen nincs bérelt helye neki se, így nincs is hol takarítania. A beszélgetésnek – ami a felületes szemlélő számára üvöltözésként hathatott – ezen a pontján tájékoztattam arról a nem elhanyagolható tényről, hogy hozzánk hamarosan vendégek érkeznek, ezért úgy érezzük, egy autónyi helyet illik felszabadítanunk. Magyarán csak azért ásunk, hogy másét ne vegyük el. Nem hiszem, hogy megértette a patkányarcú köcsög, ezért további szép napot kívántam neki, majd gyönyörködve könnyű indulásában még integettem is neki a lapáttal.

Miközben a fent meghatározott tartalék parkolóhelyet kapargattuk, befordult a tükörjéggel borított utcánkba egy tulok. Autóban ült és elvesztette az uralmát a jármű felett. Ez nem volt másnak köszönhető, mint az eszeveszett sebességnek, amivel egy derékszögű kanyart igyekezett bevenni, ámde tökéletesen tudnia kellett, hogy két km/h sebességgel is járhatatlan az út, mivel zsákutcában történt, ahová egyszer be, most pedig kihajtani igyekezett, most viszont legalább a tízszeresével közlekedett és a fizikát nem verheti át. Neki is integettem a lapáttal szélvédő magasságban.

Pár perc múlva értelemben vele teljesen megegyező, immár kétszemélyes duó vágta le ugyanazt. Azt járt a fejemben, hogy ezt Lillafüreden is megcsinálhatták volna, mert vékony a szalagkorlát, mély a Hámori tó, viszont a hideg segít a szerveik konzerválásában, így nagyobb eséllyel lettek volna átültethetőek, ha valamilyen szerencse folytán a vastag jégpáncélt átszakítva a vízbe fulladnak. Fiatalok volta, így biztos sok ember életét megmenthették volna. Na nem baj, majd máskor.

A kedvenc sztorim viszont egy nappal korábbra datálódik. Az egyik kedvenc gyűlölt és méltán megvetett lakótársam az autója mellől olyatén módon kívánta a havat elhányni, hogy az mind az úttest képzeletbeli felezővonalára esett. Már derékmagasságban állt a hóbarikád, amikor vázoltam neki az „út szélén jobb helye lesz annak, szomszéd” opciót. Mivel tudtuk és láttuk is rajta, hogy tökéletesen idióta, többen nekiálltunk áthányni, amit ez az ökör egy helyre hordott. Már majdnem elkészültünk, amikor körbepillantva azt tapasztaltuk, hogy az érintett nincs a körünkben. Fogta magát és távozott. Se szó, se beszéd.

Sem a többfunkciós svájci bicskám, sem egy rozsdás kés nem volt a kezem ügyében, hogy tökön szúrjam magamat, így esélyes, hogy azt a jövőben rendeltetésszerűen fogom tudni használni, de az is biztos, hogy ha elmúlnak testi bajaim és addig a hó is tartja magát, biztos, hogy betemetem az autóját.

Azt mondják, hogy ez gyerekes? Meglehet, de mit tegyek, ha egyszer „...gyermek vagyok, gyermek lettem újra!”

  • Current Location: Hungary
  • Current Mood: angry angry