January 1st, 2017

Felnőttem. Újra.


Előfizetői akcióra lettem figyelmes egy általam kedvelt hetilapban. Elméletileg már lekéstem róla, de máskor is előfordult már egy-két napos csúszás esetén, hogy elfogadják a jelentkezésemet.

Nem akartam addig az egész procedúrába belefogni, amíg meg nem győződtem, hogy rugalmasan állnak-e a kérdéshez. Arra már nem maradt idő, hogy ímélezgessünk, ezért a feltüntetett telefonszámot tárcsáztam és...nem vette fel senki. Először nem kapcsolt, aztán egy női hang arról tájékoztatott, hogy minden munkatársuk foglalt és az előre látható várakozási idő több, mint három perc.

Micsoda forgalom lehet – gondoltam magamban, mintha csak a Times, vagy a Le Figaro szerkesztőségét hívtam volna. Aznap nem állt módomban többet próbálkozni.

Másnap reggel telefonálással kezdtem, volna, ha nem ugyanez az üzenet fogadott volna. Később megismételtem a hívást és gondoltam, kerül, amibe kerül én kivárom azt a több mint három percet. Akkor még nem tudtam, hogy a több, mint három perc akár egy óra, sőt akár egy hét is lehet.

Hat perccel később letettem a kagylót. Nyilvánvalóvá vált számomra, hogy az év utolsó csonka hetében már nem dolgoztak.

Hogy miért nem erre utaló hangüzenetre állították az üzenetrögzítőt, nincs verzióm, de az biztos, hogy a problémakezelésük egyedi.

Olyannyira egyedi, hogy azon gondolkodtam, ha már az elején ilyen nyitottan, ötletesen és az ügyfelek iránt elkötelezetten végzik a munkájukat, akkor mit várhatok a későbbiekben, ha netalán egyszer-másszor igazi gondom akadna.

Nem lettem előfizetőjük, de megkockáztatom, hogy az újságosnál sem fogom többet keresni a lapjukat.

Büszkeség? Önérzet? Talán mindkettő, talán egyik sem, de ha nekem fel kellett nőnöm, akkor szeretném azt tapasztalni, hogy a „világ” sem marad gyermekded. Ha pedig igen, akkor játsszon! Játsszon azzal, akivel egyidős!


forrás:pixabay.com
  • Current Location: Hungary,
  • Current Mood: apathetic apathetic